2014. október 24., péntek

Írói Utószó

Sziasztok! 


Először szeretnék ismét köszönetet mondani Nektek, amiért követtétek a történetemet. Nagyon hálás vagyok érte tényleg. 

Most sem tudom, hogy hol is kezdhetném. Talán ott, hogy elmondjam, hogy nem azért épült Perrie halála köré a történetem mert valami bajom van vagy olt vele. Szörnyen tehetségesnek és gyönyörűnek tartom.

Igazából hosszabbra terveztem a történetet, de az egyik rész után rájöttem, hogy túl kiszámítható 
vagyok. Főleg azoknak akik már az előző történetemet is olvasták. Nos szerintem erre a befejezésre senki sem számított. 
Minden fejezetét imádtam írni. Talán azért, mert sokkal valóságosabb történéseket írtam le, mint az előző blogomban. 
Lady említette, hogy néha kicsit zavarosra sikeredtek a fejezetek, amik a rengeteg időben való ugrálás számlájára írhatóak. Visszaolvasva belátom tényleg zavaros, de hát mindig van hova fejlődnie az embernek.

Volt egy hosszabb szünet a blogban, amit tényleg nagyon sajnálok. Túl hamar kezdtem bele a történetbe -és ezt a hibát sajnos most is sikerült elkövetnem- és nem tudtam egyszerre két blogra koncentrálni. 
Rengetegszer változtattam a kinézeten. Egyetlen fejléc kivételével mindet én készítettem, ami sajnos az elején nem sikerült túl szépen, de egészen belejöttem. Remélem nem volt túl zavaró a sok változtatás. 
Nem is tudom mit írhatnék még. Köszönöm még egyszer mindenkinek :) 

Statisztika: 


  • Terjedelem: Prológus + 20 fejezet + Epilógus
  • Első fejezet :  2013. 12. 03 
  • Utolsó fejezet : 2014. 10. 23. 
  • 8 követő 
  • 44 hozzászólás
  • 3955 oldal megjelenítés ( ekkor: 2014. 10. 24. 14:04) 

Az írást nem hagyom abba. Ha szeretnél továbbra is olvasni tőlem azt a Mad című blogomon megteheti. 


~ A Misery című blog befejeződött ~



2014. október 23., csütörtök

Epilógus

Sziasztok! 
Hát elérkeztünk az Epilógushoz is. Szinte hihetetlen. 
Kicsit félve tettem közzé az Epilógust mert talán nem ilyen lezárást képzeltetek volna el ennek a történetnek. Nagyon izgulok, hogy mit is gondoltok majd miután elolvastátok. Remélem tetszeni fog. 
Hát akkor az előző két részhez hasonlóan, azonban ezúttal utoljára az ajánlott zene : Wind
U.I.: Fanni és Lady köszönöm az előző fejezethez küldött hozzászólásokat. Igazán hálás vagyok értük :)
U.I.2.: Nem soká érkezik Az Írói Utószó.
Puszi: Vanessa



Zayn Malik 



Bármekkora szeretet képtelen lett volna elfedni azt a mérhetetlen fájdalmat, amelyet Ro elvesztése okozott. Szükségem lett volna az ölelő karokra, arra, hogy halljam minden rendben lesz, hogy Rowan-nak már nem fáj és én mégis eltaszítottam magamtól mindenkit. 
Apa próbált lenyugtatni. Ő nem értette min mentem keresztül rövid időn belül másodszorra. Nem értette mi zajlik le bennem. 
Senki sem érti!
Felmentem a hálószobába, ahol megannyi képről bámult rám vissza egykori énem. Arcátlan mosollyal szorítva magához azt a lányt, aki visszaadta neki a reményt, így dörgölve az orrom alá, Ő még boldog. Hogyne lett volna boldog, amikor körülötte az idő megállt és azzal az emberrel lehetett, akit mindennél jobban szeretett?  
Ő tudott vigyázni a szerelmére, míg én végig néztem, ahogyan ingatag világa darabjaira hullik. Ő még a kezében tarthatott mindent, ami számára fontos volt. Ő nyert én pedig el vesztettem Rowan-al együtt mindenem. 
Tekintetem tovább siklott a bekeretezett képeken. Megláttam az egyik legjobban sikerült fotót róla. Szőke haja kissé rendezetlenül omlott vállára. Tenger kék szeme -még így is- a lelkemig hatolt. A fekete rúzs, amivel ajkait díszítette hihetetlenül csábítóvá tette. Gyönyörű volt és akkor még úgy tűnt minden rendben vele.
Hogyan romolhatott el minden ilyen gyorsan? 
Hátamat az ágy keretének döntve ültem a földön. Akárhányszor lehunytam a szemem csakis Rowan-t láttam magam előtt. Könny áztatta arcától összeszorult a szívem. Akármennyire is próbáltam sosem sikerült a mosolyára visszaemlékeznem.
Most már mindig így lesz? 
[...]
- Rémálommá teszed az életem! - kiabált szinte magából kikelve.
 Az arcába hulló néhány hajtincset erőszakosan tűrte újra a füle mögé. 
- Be tudnád fogni legalább egy percre? - minősíthetetlen stílusban szóltam vissza neki. Ő folytatta. Mindenféle dolgot vágott a fejemhez, hogy sosem figyelek rá, hogy már nem az vagyok akibe beleszeretett. Szörnyen dühös voltam rá és olyat tettem, amit előtte és utána sem ismételtem meg soha. - Hallgass már el végre! 
Törékeny testét a falhoz löktem. Vállainál szorítva kényszerítettem őt az egy helyben maradásra. 
- Eressz el! - kapálózott, próbált kiszabadulni a szorításomból, de én nem engedtem. Egyre és egyre szorosabban tartottam őt. - Utállak! 
Kezeim hirtelen lehullottak róla. 
- Utállak - ismételte meg a zokogástól elcsukló hangon. 
- Ismételd meg - izmaim megfeszültek szemeim szikrákat szórtak. - Csak mondd ki még egyszer. 
- Gyűlöllek, érted? Gyűlöllek! - hallottam mit mondott, de nem akartam felfogni. 
Kezem a magasba lendült és vészes sebességgel közeledett a szőke lány felé. Az ajtó éppen az utolsó pillanatban nyílt ki. Ennek köszönhetően nem bántottam Rowan-t. 
Szerelmem gyors léptekkel igyekezett tőlem egyre távolabb végül édesapám karjaiba menekült. 
Keserves sírása töltötte be az újra csendes házat. Én pedig miután lehiggadtam a világ legnagyobb szemetének éreztem magam. [...] 
- Meg akartam ütni - fátyolos tekintettel pillantottam remegő kezeimre. Nem akartam elhinni, hogy kezet mertem emelni rá és ő képes volt megbocsájtani nekem. Képes volt újra megbízni bennem, képes volt szeretni, amikor én nem érdemeltem meg. 
Felálltam a földről és újra végig néztem a képeken. Átkozottul más volt a kapcsolatunk, mint amilyennek tűnt kívülről. Az esetek többségében csak bántottam Ro-t. Őt hibáztattam minden olyan dologért, amire én képtelen voltam.    
Lesöpörtem a komódról az összes fotót. A színes üveg, ami a fényképek kereteként szolgált hangos csörömpöléssel tört apró darabokra. 
Összetört, ahogyan körülöttem minden. 
Úgy éreztem semmi sem lesz körülöttem rendben, hogy nem fogok tudni rendes életet élni a bűntudattal.
Tönkre tettem őt. 
Azt csináltam, amit Ro tett magával. Egészen addig nem értettem, hogy miért csinálta,amíg meg nem tettem én is. Mintha a lelkem megkönnyebbült volna, mintha minden seb elégtétel lett volna minden olyan dologért, amivel csak bántottam Rowan-t.
Amikor kinyílt az ajtó már dolgozott bennem a rengeteg gyógyszer, amit bevettem. Próbáltam megkapaszkodni, hogy anya ne lássa nem állok biztos lábakon, de felesleges volt.
- Zayn - anya a szája elé kapta a kezeit. - Mit tettél magaddal?
Elengedtem a komódot és kezeimet a hátam mögé rejtettem.
- Jól vagyok - bizonytalanul léptem közelebb édesanyámhoz, de meginogtam. Anya utánam kapott, majd rémülten apát hívta.
- Yaser segíts!
Nem kell segítség!
Mire apa a szobába ért, addigra anya már az ágyhoz kísért és a vállaimat lenyomva próbált is ott tartani, de én küzdöttem. Nem akartam, hogy velem törődjenek, nem akartam, hogy segítsenek csak végre véget akartam vetni mindennek.
- Engedjetek el! - kiabáltam. - Csak engedjetek el, könyörgöm!
Hangom elcsuklott, levegő után kapkodtam. Nem éreztem jól magam. Fájt a fejem a mellkasom feszített és még mindig mindennél jobban fájt a szívem Rowan-ért.
- Csak engedjetek utána - ismételgettem.
Szörnyű lehetett látni a szüleimnek, ahogyan szenvedek, de nem láttam értelmét már az életnek. Kétszer is megpróbálkoztam egy rendes világot magam köré építeni, de mind a kétszer ugyan úgy végződött. Nem viseltem volna el még egy szerelmet és még egy örökre szóló búcsúzást.
Nem tehetek még egy életet tönkre. 
Lassan lehunytam a szemeimet és ismét láttam magam előtt Ro-t. Az arca újra ragyogott. Csodálatos volt mint mindig.
Mosolyt csalt az arcomra, ahogyan láttam karjaiban a kislányunkat. Azúrkék szemei túl ragyogtak mindent hasonlóan mint, édesanyjának. Elbűvölő mosolyát is Rowan-től örökölte, míg fekete haja és kreol bőre miatt inkább rám hasonlított. Gyönyörűen festettek együtt.
Rowan közelebb lépett hozzám én pedig szorosan -persze vigyázva kislányunkra-  magamhoz öleltem.
- Nem maradhatsz itt - motyogta. - Nem teheted ezt a családoddal.
- Azt akarom, hogy velem legyetek! Nem engedhetlek el még egyszer titeket - kivettem Ziya-t kedvesem kezéből és homlokon pusziltam a kis alvó szépséget. - Nem hagylak titeket elmenni.
- Zayn, mi mindig veled leszünk, a szívedben - bársonyos kezet az arcomra simította, majd hosszas csókot hagyott ajkaimon.
Szabad kezemmel átöleltem vékony derekát így tartva törékeny testét minél közelebb magamhoz.
- Annyira szeretlek - homlokát az enyémnek döntötte. - De neked nem lenne helyes, ha itt maradnál.
Hangja egyre távolabbinak hatott. Éppen csak pár percig tarthattam karjaimban és újra elvesztettem.
- Rowan! - kiáltottam utána. - Rowan ne hagyj magamra!
Nem állt meg, elment. Elment örökre. Én pedig egyedül maradtam. Magamra hagyott ezzel örök szenvedést és sötétséget hozva szívemre, ami egykor csakis érte dobogott.





























2014. október 19., vasárnap

20. fejezet ~ Utolsó csók

Sziasztok! 
Tudom szörnyen sokat késtem ezzel a résszel is, amiért nem győzök bocsánatot kérni. 
A fejezet hosszabb lett mint a szokásos. Annyira nagyon szerettem volna jól megírni, hogy végül -szerintem- ez okozta a" vesztét"Előre is szeretnék elnézést kérni a szóismétlésekért. 
Azelőző fejezethez hasonlóan most is ajánlok egy zenét : Read All About It
Remélem tetszeni fog a fejezet és ígérem az Epilógusra már nem kell ennyit várnotok. 

Puszi: Vanessa


Zayn Malik 


Minden eltelt perc egy újabb órának tűnt. Semmit sem akartam jobban annál, hogy láthassam Rowan-t. Sokkal kétségbe ejtőbb volt a tudatlanság. Csak tudni akartam, hogy hazavihetem-e őt valaha. 
Legalább fél óra telt még el mindenféle tájékoztatás nélkül. Aztán végre az orvosok és az ápolók kijöttek a műtőből. 
- Miss Evens hozzátartozói? - lépett közelebb hozzánk egy őszhajú férfi.
- Igen - válaszoltunk szinte egy emberként. 
- Ugye rendbe jön? - tért egyből a lényegre Mr. Evens. 
Dr. Hill arca egy fájdalmas grimaszba torzult. Kihúzta zsebeiből a kezét és lassan végig mérte a társaságunkat. Négy aggódó szülő, három gyermek, akik még hisznek a csodákban, négy feszült jó barát és egy reményvesztett szerelmes, aki csak minél előbb vissza akarta kapni a barátnőjét. Ezek voltunk mi. 
- Nem beszélhetnénk ezt meg csak a szülőkkel és esetleg Miss Evens vőlegényével? - Mrs. Evens bólintott egyet. Tudtam, ha félre hívják a közelebbi hozzátartozókat, akkor nagy a baj. 
- Mindent megtettünk a kisasszonyért, amit csak lehetett - kezdett bele Dr. Hill, amikor a többiek már hallótávolságon kívül voltak. - De rengeteg vért vesztett. Ráadásul a terhesség miatt rettenetesen legyengült az immunrendszere, valamint Miss Evens súlyosan alultáplált, amitől még inkább okunk van az aggodalomra. 
- Túl fogja élni? - hangom erőtlen volt, szörnyen tartottam a választól. 
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom - sóhajtott az orvos. - De jobban tennék ha elköszönnének tőle, mielőtt még túl késő lenne.
Tanácstalanul fordultam hátra szüleim felé, akik reménykedve valami jóban vizslattak engem.
Lassú léptekkel indultam vissza a többiekhez.
Csak úgy záporoztak a kérdések, de én egyikre sem válaszoltam. Nem tudtam kimondani, hogy az orvosok nem adtak túl sok esélyt neki.
Nem akartam arra gondolni, hogy soha többé nem vihetem őt haza. Csak az kavargott a fejemben, hogy mennyi helyen nem jártunk még, hogy sosem vittem még Bradford-nál messzebb, hogy nem mondtam neki elégszer, hogy hogyan érzek iránta, hogy nem mondtam sosem, hogy még korán reggel, smink nélkül is ő a leggyönyörűbb nő a világon. Sosem mondtam, hogy mennyire jó érzés reggelente úgy felébredni, hogy ő a mellkasomon fekszik.
Gondolataimból az a fájdalom szakított ki, amit akkor éreztem, amikor a hátam a fehérre mázolt fallal találkozott.
- Te tehetsz mindenről!  - kiabált Mr. Evens. - Tönkre tetted a lányomat!
Kezei fájdalmas ütések közepette érték arcomat. Nem volt erőm ellenállni. Azt akartam fájjon, hogy csökkenjen a bűntudatom. Sajnos nem működött.
- Szeretem őt! - csattantam fel.  - Mióta először megláttam szeretem!
Keserű mosoly kúszott szerelmem édesapjának arcára.
- Mindegyik ezt mondta  - nem hitt nekem. - Nézd meg mi lett vele! Vigyáznod kellett volna rá!
- Úgy, ahogyan ön tette? - az előttem álló férfival ellentétben én higgadtnak és érdektelennek tűntem, pedig egyáltalán nem voltam az. Mindenkinél dühösebb voltam, mert igaza volt Mr. Evens-nek. Vigyáznom kellett volna Ro-ra, de nem tettem és nem akartam ezt bevallni senkinek sem. - Mindig másodiknak és feleslegesnek érezte magát Ginny mellett - próbáltam távolabb tolni magamtól a férfit, de nem ment. - Szüksége lett volna a szüleire!
Mr. Evens megmarkolta a felsőmet és a újra a falnak lökött.
- Nem én taszítottam bele ebbe!
- Zayn elég már! - rivallt rám anya. - Ez nem segít Rowan-nak.
Lefejtettem magamról Mr. Evens kezeit és elindultam messze a többiektől.
- Már semmi sem segíthet rajta - kezeimet tehetetlenül széttárva fordultam vissza.  - El veszítem őt is.
Fekete hajamba túrva lehunytam szemeimet.
Két vékony kar fonódott körém. Arcát a pólómba fúrta.
Lehajoltam, hogy a kis szőke lányt a karjaimba vehessem. Aranyló tincseit a füle mögé tűrtem. Ajkait széles mosolyra húzta, majd apró tenyereit borostás arcomra simította.
- Ne félj vissza jön - mosolygott még mindig. - Megígérte, hogy majd én vihetem a gyűrűtöket az esküvőn - mesélte izgatottan.
- Ginny a  nővéred és én nem... - kezdtem, félbe szakított.
- Nézd a doktor bácsi adta nekem - rózsaszín kötött pulóvere zsebébe nyúlt és szorosan a markába zárva kihúzott belőle valamit. - Azt mondta a bácsi, hogy nagyon kell rá vigyáznom mert Cassy-é.
Ginny azt a gyűrűt tartotta a kezében, amit oda akartam adni Ro-nak az étteremben.
- Oda adom neked nehogy elveszítsem - letettem a kislányt a földre, majd ő a kezembe nyomta az ékszert. - De nagyon vigyázz rá!
- Nagyon vigyázok rá - mire ő még szélesebb mosolyt villantott.
Ő még nem érti, ő még hisz a csodákban. 
Rowan szülein, anyán és  rajtam kívül mindenki elhagyta a kórházat, hiszen már későre járt. Csak anya és én ültünk a folyosón, mert Ro szüleit beengedték hozzá. Én pedig csak az ajtót figyeltem. Vártam, hogy Mr. vagy Mrs. Evens kilépjen rajta és azt mondja, hogy minden rendben van Rowan-al.
Két óra telt el úgy, hogy csendbe burkolózva várakoztam, míg anya megpróbált lelket önteni belém. Aztán az ajtó kinyílt. Jill könnyeivel küszködve lépett ki a kórteremből, Mr. Evens erősnek mutatta magát.
Egyből felpattantam a székről és a kórterem felé indultam, azonban megtorpantam az ajtóban. Nem álltam készen, hogy úgy lássam őt. Leküzdve minden félelmemet mégis beléptem a kórterembe.
Először csak a fehér színű falakat tanulmányoztam, majd kinéztem az ablakon. Végül szerelmem felé fordultam.
Mindenféle csövek lógtak ki belőle és rengeteg gépre volt kötve, amik az életfunkcióit figyelték. Fekete pillái az arcához simultak. Arca sápadt volt és annyira másnak tűnt.
- Szia Szépségem - köszöntem halkan, miközben helyet foglaltam az ágya mellett. Apró kezét az enyéim közé fogtam. Olyan hideg volt a bőre. Annyira más volt.
Annyira nem Ő az. 
Négy nap telt el bármiféle változás nélkül. Nem javult Rowan állapot, azonban még mindig életben volt, annak ellenére is, hogy az orvosok azon az estén, amikor behozták a kórházba nem adtak túl sok esélyt neki. Igazán az orvosok semmit mondó szavai nyugtalanítottak és a kedvesemet életben tartó gépek lassú, ütemes csipogása.
Haja már nem terült szét kócosan a párnán, Waliyha a minap befonta Ro szőke hajzuhatagát. Az arcán sem futottak már végig a sírás miatt elfolyt smink hagyta fekete csíkok. A vasárnap magára vett szürke felsőt és farmert már régen kórházi ruhára cserélték rajta. Csuklóján a rengeteg vágást pedig a Safaa által készített, kis gumikból összefont karkötők fedték. Az egyetlen dolog,ami még reményt adott az az eljegyzésigyűrű volt, amit viselt.
Ahogyan a gyűrűre néztem halványan elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy mit mesélt az az ápolónő, aki minden nap bejött Ro-hoz. Elmondta, hogy amikor Rowan még eszméleténél volt megkérte a mentősöket, hogy a gyűrűt semmilyen körülmények között ne vegyék le róla, de sajnos a műtét alatt nem maradhatott rajta. Így került hozzám az ékszer, amit én vissza is adtam neki.
Biztosan örülne neki. 
Fejemet az ágy szélére hajtva próbáltam pihenni, de nem ment. Azon gondolkoztam, hogy mit fogok kezdeni Ro nélkül, hiszen nem tehetek úgy mintha minden rendben lenne. Az összes esélyemet eljátszottam. Tudtam, hogy nem leszek, nem lehetek újra szerelmes. Nem követhettem volna el még egyszer ugyan azt a hibát. Nem engedhettem volna meg, hogy egy újabb életet tegyek tönkre. Rowan-t sem kellett volna magammal rántanom. Ő már nem volt képes olyan mélységből visszamászni, míg én megtanultam a sötétség minden lidércével együtt élni. Neki nem ment. Túl gyenge volt, én pedig túl nagy nyomást helyeztem rá.
- Zayn - gondolataimból egy erőtlen, bár számomra mindennél kedvesebb hang szakított ki. Először nem reagáltam semmit, nem akartam csalódni.
- Zayn - szólt újra. Fejemet felemeltem, hogy meggyőződhessek róla, hogy nem a képzeletem űzött csak velem csúf tréfát.
- Zayn - mikor már harmadszorra hallottam a nevemet elhittem, hogy tényleg Rowan az, hogy nem ment még el, hogy velem van.
Finoman megszorítottam kezét, hogy tudassam vele vagyok, de ő csak egyre kétségbe esettebben szólongatott.
- Itt vagyok - felálltam a helyemről és közelebb léptem az ágyához. Végig simítottam könnyeitől nedves arcán, mire gyönyörű  -bár már sokkal fakóbb-  kék szemeit rám emelte.
Egy ideig csak csendben térképezte fel arcomat, majd remegő kezét rásimította.
- Hiányozni fogsz - hangja megremegett, talán ő sem akarta elhinni, amit mondott. Mégsem akart még búcsúzni.
- Ne mondj ilyet - fejemet kissé oldalra döntve figyeltem őt. - Haza fogsz jönni innen velem.
Ujjaival cirógatni kezdte bőrömet és közben megpróbált felülni, de túl gyenge volt hozzá.
Lassan közelebb hajoltam hozzá és lágy csókot hagytam ajkain. Szemeimet lehunyva távolodtam el tőle, majd homlokomat az övének döntöttem.
Nem engedhetem el, még nem!
Innentől kezdve Rowan állapota csak romlott. Bár a szíve még dobogott és a szemei nyitva voltak teljesen olyan volt, mintha már nem lenne közöttünk. Órák óta csak a fehér falat bámulta. Nem mozdult meg, nem szólt semmit és az őt látogató szüleivel és kishúgával sem foglalkozott. Kezdtem azt hinni, hogy csak is azért ébredt fel, hogy elbúcsúzhasson tőlem.
- Ro - simítottam végig karján. - Nézd mit rajzolt neked Ginny.
Az egyik asztalon pihenő rajzra mutattam, amit a fiatalabbik Evens lány készített, de szőke szerelmem nem reagált semmit.
Hatalmasat sóhajtottam. Már nem tudtam mit kitalálni, nem tudtam semmivel sem szóra bírni.
Apró köröket rajzolgattam kézfejére, miközben arról meséltem neki, hogy mit terveztem a jövőnket illetően. Elmondtam, hogy átalakíthatnánk az egyik vendég szobát, hogy majd alkalmas legyen a gyerekeknek. Aztán eszembe jutott Ziya. Csak pár percre láttam, akkor már élettelen kis testét, de mégis úgy éreztem, hogy a szívem egy darabja is vele együtt halt.
Kissé dühös voltam Rowan-ra, amiért nem árulta el, hogy az én gyermekemet hordja a szíve alatt. Tudhatta volna, hogy mindent megadtam volna neki és mindent megtettem volna a biztonságukért.
- Miért nem mondtad el? - vontam kérdőre. Sokkal ingerültebb voltam mint kellett volna. Ro nem ezt érdemelte. - Jogom lett volna tudni a saját lányomról!
Felálltam a székről és ide-oda kezdtem járkálni a kórteremben.
- Tudtad, hogy terhes vagy és te még is képes voltál ezt tenni magaddal? - hangom elfedte a gépekből érkező zajokat. - Megölted a gyerekünket!
Mintha megértette volna, hogy mit mondtam. Először csak egyre gyorsabban kezdett lélegezni, majd teste megfeszült.
- Rowan - higgadtam le teljesen szinte egy másodperc alatt. - Rowan kérlek!
A gépek őrült csipogásba kezdtek és rengeteg orvos tódult be a kis helységbe. A nagy nyüzsgés körülöttem csak tompa zajnak hatott. Teljesen lefagytam, csak néztem, ahogyan szerelmem életéért küzdenek.
- Rowan kérlek ne csináld! - saját hangom zökkentett vissza. Próbáltam minél közelebb férkőzni hozzá, de ezzel csak akadályoztam az orvosokat. - Ne tedd ezt velem!
- Uram, kérem fáradjon ki - szólt az egyik ápoló.
- Nem! - tiltakoztam. - Nem hagyhatom itt!
Két férfi ragadta meg a karomat és megpróbáltak eltávolítani a kórteremből, de én ellen álltam. Ki akartam magamat szabadítani szorításukból. Kapálóztam, kiabáltam, de mindhiába.
Ahogyan kivonszoltak a folyosóra becsukódott mögöttünk az ajtó.
Negyvennyolc percnyi várakozás után nyílt ki újra az ajtó. Dr. Hill komor arccal lépett felém. Nem mondott semmit, magamtól is rájöttem.
- Elment, igaz?
- Sajnálom, mi mindent ... - kezdte de én félbeszakítottam.
- Csak azt ne mondja, hogy mindent megtettek érte! - kiabáltam. - Ha valóban így lett volna még mindig életben lenne!
Elveszítettem minden önuralmamat. Először csak tehetetlenül ordítottam a fájdalomtól, aztán többször is a falba ütöttem, majd végül rátámadtam Dr. Hill-re is.
Nem bírom!
Egy kórteremben tértem újra magamhoz egy ápoló társaságában.
- Jobban érzi magát? - tette fel az ebben a helyzetben teljesen felesleges kérdést. Várakozva fordult felém, de amikor látta, hogy nem fogok válaszolni folytatta. - Adnunk kellett egy kevés nyugtatót, félő volt, hogy kárt tesz magában - bólintottam egyet annak jeléül, hogy megértettem azt, amit mondott.
- Szüksége van valamire? - kérdezte az ápoló.
- Láthatnám? - szóltam halkan. Pár másodperc után beleegyezett a hölgy, majd át kísért Ro kórtermébe.
- Részvétem - küldött felém egy együtt érző mosolyt és az ajtót becsukva magamra hagyott.
Félve lépdeltem közelebb hozzá. Ahhoz a lányhoz, aki a világot jelentette nekem, aki nem hagyta, hogy tovább zuhanjak minden rossz dolog után. Ő volt az egyetlen, aki az álarcom mögé látott, aki érdemesnek talált arra, hogy kitüntessen a szerelmével, aki túl látott a hírnéven és a csillogáson.
Hajából már hiányoztak a fekete hajgumik és csuklóit sem díszítették már a színesebbnél színesebb karkötők. A gyűrűje sem volt már a helyén. A gépek is csendben pihentek mellette, már nem volt dolguk. A rengeteg cső és drót nélkül egészen úgy festett mint, aki csak álomra hajtotta a fejét.
- Vigyázz Ziya-ra és magadra is, rendben? - kisimítottam pár kósza hajtincset az arcából, majd homlokon csókoltam. Még egyszer, Utoljára.
Nem akartam elhagyni, de tudtam már semmi sem hozhatja vissza, így fájó szívvel, de elindultam.
Az ajtóból még vissza fordultam, hogy egy végső pillantást vethessek rá.
Csak az utcáról beszűrődő világosság úsztatta arcát halovány fényárban. Aranyló haja kócosan terült szét a párnán. Vékony teste eltűnt, abban a hatalmas kórházi szerelésben, csak a sebét fedő vastag kötés domborodott ki a hasánál.
Gyorsan elkaptam inkább a fejemet. Nem akartam látni, ahogyan tehetetlenül, egy bizonyos helyzetbe kényszerítve feküdt.
Nehézkes léptekkel hagytam el az épületet. Egy taxiba szállva gyorsan lediktáltam a címet és indultunk is.
A ház elé érve kifizettem a sofőrnek az utat, majd kiszálltam az autóból és elindultam afelé az épület felé, amit még nem is olyan régen a Rowan-al közös otthonomnak hívtam, de mostanra csak egy közönséges ház lett.
Nélküle minden más lesz. 
A szüleimnek is és a testvéreimnek is hasonlóan kínzó volt minden egyes eltelt este. Egy szemhunyásnyit sem aludtak. Most sem volt ez másképpen. Mind a négyen az étkező asztal körül ültek. Amikor a családom meglátott, ahogyan a konyha ajtajában állok egyből tudták, hogy baj van. Tisztában voltak vele, hogy nem jöttem volna haza ha még lenne kiért virrasztanom. kellett egyetlen egy kérdést sem fel tenni, maguktól is tudták a választ.
- Ro meghalt. 










2014. október 8., szerda

Sziasztok! 

A múlthéten a rengeteg tanulni valóm miatt nem hoztam új részt. Sajnos elég valószínű, hogy ezen a héten sem tudok, mert a laptopom megadta magát. Bár a telefonomról is tudok írni sokkal macerásabb mint gépen, ráadásul a helyesírást sem tudom úgy ellenőrizni ahogyan szoktam. 
Szörnyen sajnálom és igyekszem valamilyen módon minél előbb jelentkezni. 

Puszi: Vanessa

2014. szeptember 28., vasárnap

19. fejezet ~ Örökké

Sziasztok! 
Meghoztam az utolsó előtti fejezetet. Több oka is van annak, hogy ilyen hamar megírtam az új részt. Az egyik az, hogy majdnem két hétnyi hiányzás után holnap megyek először iskolába és a rengeteg pótolni aló miatt nem hinném, hogy a jövőhét folyamán gépközelbe kerülnék.
Nagyon- nagyon remélem, hogy tetszeni fog, mert szerintem kicsit másabb lett mint az eddigiek. Előre is szeretnék bocsánatot kérni az esetleges helyesírási hibákért vagy szóismétlésekért. 
Oh, és még valami : Nem szoktam zenét ajánlani a fejezetekhez, de most megteszem. Szerintem érdemes olvasás közben hallgatni.: Hurt
Puszi: Vanessa



Zayn Malik


Készen álltam volna mindent magam mögött hagyni. Csak arra tudtam gondolni, hogyha Rowan nem élte, hát én sem akarom megúszni ezt a napot, ha viszont még él, akkor cserben hagyom őt újra. 
Lelkemben szörnyű vihar tombolt. Küzdöttem magammal, az érzéseimmel és minden mással is. Nem akartam létezni, érezni és szeretni sem, mert talán már nem volt kit. 
Az ajtó nyikorgása akadályozott meg abban, hogy valami őrültséget csináljak. Mikor a hang irányába fordultam láttam meg Mark-ot. Mint mindig most is öltönyt viselt. Folyton csörgő telefonja ezúttal a zsebében pihent. 
- Gyere Zayn - szólt.  - Nem itt lenne most a helyed. 
Olyat láttam az arcán, amit sajnos nem sűrűn. Egy bátorító mosolyt. Pontosan arra volt szükségem. 
Őrült módjára rontottam ki a rendőrségről, minél hamarabb a kórházban akartam lenni. 
Nem voltam olyan állapotban, hogy vezessek és Mark különben sem engedett volna új kocsijának a volánja mögé. 
Idegesen doboltam az ülés karfáján. Balszerencsémre hatalmas dugó volt London belvárosában, így a rendes idő kétszerese alatt értünk a kórház parkolójába. 
Mark-ról megfeledkezve rohantam be az épületbe, majd egy rövid eligazítás után a sürgősségi osztály harmadik emeletére. 
Rajtam kívül akkor már mindenki ott volt, aki Rowan hozzá tartozójának, barátjának monda magát. 
Néma csend vert tábort a társaságon. De hát hogyan is lett volna másképp, amikor mindenki Rowan-ért imádkozott. 
Ro szülei egymásba kapaszkodva próbáltak reményt önteni a másikba, míg Ginny a folyosó padlóján végig futó csíkon próbált egyensúlyozni. Hiába, ő már nem érezte a kórházi légkör keltette szorongást és még különben is túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse mi történt a nővérével. 
Tudtam, hogy Waliyah nem volt jó véleménnyel a szőkeségről, most mégis magába zuhanva ücsörgött. Talán nem is Ro miatt, hanem sokkal inkább miattam. 
Safaa édesapám ölelésébe burkolózva várakozott, míg anya Mr. és Mrs. Evens-t próbála vigasztalni. Sajnos már volt benne gyakorlata. 
A srácok hasonló képpen elmerengve várakoztak. Mindegyikük a földet tanulmányozta vagy az ajtót bűvölte, hogy nyíljon ki végre. Mindenki Harry-t kivéve. 
A smaragd zöld szempár szinte szikrákat szórt. Megvető, dühös pillantásokat vetett rám. Egy ideje már nem olyan volt a barátságunk mint régen, mégsem tudtam hova tenni a viselkedését. Aztán rájöttem. A motorozás Rowan-al, az, hogy mindig a hogyléte felől érdeklődött és, amikor arra célzott, hogy nem vagyok elég jó Rowan-hoz. 
A harag szétáramlott a testemben. Nem érdekelt, hogy egy kórházban vagyunk és odabent éppen a barátnőm életéért küzdenek. Dühös voltam és csalódtam Harry-ben. 
- Gusztustalan vagy Styles - szűrtem ki a szavakat fogaim között. 
- Parancsolsz? 
- Mond csak, milyen érzés más nőjéről fantáziálgatni? - hangom késként hatolt át a folyosó síri csendjén.  
Közelebb léptem Harry-hez. Először csak a kezeimet ökölbe szorítva figyeltem göndör hajú énekes társamat. Aztán elveszítettem minden önuralmamat. 
- Rohadj meg! - a falnak löktem és erős ütést mértem arcára. 
- Még most is mocskos gondolatok cikáznak a fejedben róla? - szinte üvöltöm a szavakat. - Jó lenne megfektetni mi? 
Niall és Louis távolabb húztak Harry-től, míg Liam a bandánk legfiatalabb tagját fékezte meg. 
- Dögös csaj tudom én, és hidd el isteni az ágyban - gúnyos mosoly terült szét az arcomon. - De te ezt úgy sem fogod megtapasztalni! 
- Elég legyen már! - Louis úgy lökött a falhoz, ahogyan én tettem azt pár perccel ezelőtt Harry-vel. - Ro szülei itt állnak tőled pár centire, őt magát pedig bent műtik,  és te képes vagy itt és most jelenetet rendezni? 
Fejemet lassan Jill felé fordítottam. Mintha a jövőbeli Rowan-t láttam volna. Szőke haja lágy hullámokban omlott vállára. Alakja ugyan olyan volt mint idősebbik lányáé. Szemei is hasonló színűek voltak. Eltekintve attól, hogy a gyermekeiért való aggódástól az azúrkék szempár fénye már megkopott. 
Nem bírtam tovább, szükségem volt egy kis magányra. Kiszabadítottam magamat Lou szorításából és elindultam a lépcsők felé, egyenesen a kert felé. 
Kint már későre járhatott. A Nap már átadta helyét a Holdnak, ami halvány vénnyel árasztotta a kopaszodó fákat. 
Kissé hűvösre fordult az idő, ezért dideregve léptem a legközelebbi padhoz. Leültem és kihúztam egy szál cigarettát a zsebemből. 
Tüdőm mohón szívta magába a mérgező nikotint. Ahogyan szét áradt a testemben éreztem, hogy kicsit lenyugszom, majd lassan kifújtam a füstöt, ami lomhán gomolyogva eggyé vált London levegőjével. 
- Zayn? - össze rezzentem idősebbik húgom hangjára. - Oda ülhetek? 
Meg sem várta a válaszomat, csak helyet foglalt mellettem. 
- Nagyon bánom,hogy úgy viselkedtem vele - kezdte. - Nem akartam, hogy ez legyen csak ...
- Erre semmi szükség Waliyah - szakítottam félbe. Nem akartam hallani, hogy magát hibáztatja. 
- Haragszol? - félénk volt, tartott a válaszomtól. 
- Igen - haragudtam, de nem húgomra. Sokkal inkább Rowan-ra, amiért képes volt ezt tenni magával. Végül rájöttem, hogy miattam csinálta. - Magamra. 
- Ne tedd - simított végig karomon. - Szüksége van rád! 
- És ha már nem? 
- Ne csináld, hinned kell benne! - felállt a padról és elindult a bejárat felé. - Gyere be te is. 
Nem akarok visszamenni és látni, hogy hogyan temeti gondolatban mindenki Őt. 
Mikor visszaértünk a harmadik emeletre észre vettem az ápolót, aki Rowan és azén szüleimmel beszélgetett. 
- Az apuka? - fordult felém a fiatal hölgy. 
- Igen - felet Mrs. Evens. 
- Rowan terhes? - nem értettem, hiszen szinte biztos voltam benne, hogy puszta időtöltésen kívül nem beszéltünk komolyabban a gyerek vállalásról és egy ideig nem is terveztük. Nem álltunk volna készen arra, hogy szülők legyünk. 
- Csak volt - válaszolt apa. 
- És jól van a baba? - sietős léptekkel mentem közelebb az ápolóhoz. - Ugye jól van? 
Reménykedtem benne, hogy a pici jól van és hogyha Rowan-t nem is kapom vissza, de a kis jövevény örökké őrizni fogja kedvesem emlékét. 
- Zayn, Kincsem - anya a kezei közé fogta arcomat. Megviselt, aggódó tekintete mindent elárult, mégis képtelen voltam felfogni. Hallanom kellett ahhoz, hogy megértsem. - Őt nem tudták megmenteni.
Mintha egy bomba robbant volna valahol bennem legbelül, ami hatalmas
 pusztítást hagyott maga után. 
- Nem,nem! - suttogtam. - Nem lehet! 
Üvöltöztem, csapkodtam és a falba ütöttem, Többször is. Több kar is körém fonódott annak érdekében, hogy megfékezzenek, de én próbáltam megszabadulni mindegyiktől. 
- Zayn! - édesanyám a nevemet kiabálta, de mintha nem is mellőlem szólt volna. Oly' távolinak tűnt. 
A mellkasom szorított, a fejem még mindig zsongott és majd megszakad a szívem holt gyermekemért. 
- Látni akarom - alig lehetett érteni, hogy mit mondok.
- Nem lenne jó ... - tiltakozott apa. 
- Látni akarom az ég szerelmére! 
- Fiam, kérlek - igyekezett anya is meggyőzni, de nem ment. 
- Látni akarom! - ismételtem meg utoljára, ellentmondást nem tűrően. 
A riadt ápolónő intett a fejével, hogy kövessem. Egy műtőhöz hasonló terembe vezetett, ahol megláttam a parányi babát. 
Egy rózsaszín kis takaróba volt csavarva, egészen úgy festett mintha csak aludna. Szörnyen pici volt, de ennek ellenére sűrű fekete haja volt. 
- Nagyon küzdött - szólt az ápoló. - Igazán kitartó és gyönyörű kislány. 
- Szóval lány - keserű mosoly futott végig arcomon, valóban gyönyörű volt. 
Ujjaimmal óvatosan érintettem kis arcocskáját. Tudtam, hogy már sosem fog rám mosolyogni mégis vártam a csodára.
A gyomrom görcsbe rándult, ahogyan arra a napra gondoltam, amikor arról beszélgetünk, hogy hogyan neveznénk el a gyerekeinket.
- Ziya - ejtem ki halkan a mindkettőnk számára tetszetős lánynevet. - Ziya Malik.
Bárcsak vissza tudnám pörgetni az időt.
Amikor kiléptem a kórteremből már nem reméltem és nem hittem abban, hogy minden helyre jön. Tisztában voltam vele, hogy semmi sem lesz már ugyan olyan. Örökké élni fog bennem kislányom arca, mozdulatlan, hideg teste. Örökké fájni fog.
Hátamat a falnak döntöttem és így csúsztam le a földig. Ujjaimmal fekete hajamba túrtam és legszívesebben kitéptem volna az összeset.
Mikor ér végre véget? 
Négy óra telt el azóta, hogy behozták Rowan-t, azóta senki sem mondott semmit. Az orvosok mindig csak bementek hozzá, de senki sem jött ki, én pedig végleg elveszítettem minden reményemet. Úgy éreztem teljesen üres vagyok. Nem dühöngtem, nem hibáztattam már senkit sem. Kimerültem.
Csak fel akarom adni. 


2014. szeptember 26., péntek

18. fejezet ~ Bűnös

Sziasztok! 
Elkészült a 18. fejezet, igaz határ idő után, de úgy éreztem, hogy tudok sokkal jobbat is írni és ezért rengetegszer újra kezdtem. 
Őszintén remélem, hogy tetszeni fog :) 
Puszi: Vanessa 


Zayn Malik


Szinte megfagyott a vér az ereimben. Nem akartam kimenni és látni mit tett magával, de tudtam, hogy szüksége van rám.
Kirohantam az ajtón. egyenesen a kertbe. Kissé megnyugodtam, amikor látszólag semmi baja sem volt Rowan-nak.
Mögé léptem és karjaimat köré fontam. Testét a sajátomhoz préseltem. Erősen tartottam, attól félve, hogy bármelyik percben elveszíthetem.
- Nincs semmi gond - leginkább magamat akartam meggyőzni. - Szeretlek, nagyon- nagyon szeretlek!
Nem szól semmit, viszont egyre gyorsabban és egyre nehezebben kapkodta a levegőt. Én pedig éreztem kezemen a pólóját átitató vérét.
- Istenem - egy pillanat alatt elillant minden reményem arra, hogy ő jól lesz.
Nem bírnám ki az Ő elvesztését is. 
Teste erőtlenül zuhant volna a föld felé, ha nem tartottam volna olyan közel magamhoz. Kétségbe esetten szólongattam, de nem reagált.  Óvatosan letérdeltem vele.
Egyik kezemet a sérülésére szorítottam a másikkal pedig őt öleltem. Üveges tekintetét rám emelte és én keresni kezdtem benne azt a csillogást, amit annyira szerettem, kerestem benne az élni akarást, de semmit sem találtam.
- Annyira sajnálom - gyönge hangja megremegett.
- Sssh - csitítottam. - Nincs semmi baj.
Egyre bizonytalanabb és egyre kétségbe esettebb lettem. Fájt őt így látnom.
Gondolataimból a hangos szirénák szakítottak ki. Tekintetemmel keresni kezdtem a mentő autót. Csak ekkor vettem észre a körénk gyűlt bámészkodókat.
Pár másodperc múlva megérkezett a mentő egy rendőr autó társaságában. Két mentős egyből elvitte tőlem Rowan-t.
Homályos pillantásokkal követtem szemmel a két kigyúrt férfit, ahogyan egyre távolabb kerültek tőlem szőke szerelmemmel.
Mind a két karomon erős szorítást éreztem. Felrángattak a földről, egyedül képtelen lettem  volna felállni.
Nem tudtam mi történt körülöttem. Hirtelen az aggódó barátból gyanúsított lettem?
Nem hihetik azt, hogy én tettem. 
A dohos levegőjű kis szoba falai mintha rám akartak volna omlani. A mellkasom szorított, a fejem fájt és össze voltam zavarodva. Hogyan gondolhatták azt, hogy képes lettem volna bántani Rowan-t? 
Talán tíz percig ülhettem egyedül, amikor kinyílt az ajtó. Egy már őszülő hajú férfi lépett be rajta. 
Ledobott egy köteg papírt az asztalra, majd leült velem szemben. A rengeteg papír közül kihúzott egyet és maga elé tette. 
- Születési név? - hangja durva volt. 
- Zayn Jawadd Malik - feleltem. 
- Születési hely és idő? 
- 1993. január 12. East- Bowling, Bradford, West Yorkshire, Egyesült Királyság.
- Szülei neve? 
- Patricia és Yaser Malik. 
- Került valaha összetűzésbe a hatósággal? 
- Testi sértés miatt őrizetbe vettek januárban. 
- Mi történt? 
- A barátnőm már akkor is egy bárban dolgozott - kezdtem. - A főnöke nem volt tisztességes... Csak egy számomra fontos személyt védtem meg - izmaim megfeszültek az emlék hatására. 
- Féltékenység? - hangzik el egy újabb kérdés. 
- Nem! - csattanok fel. - Bízom Rowan-ban. 
Nem szólt semmit, csak tovább irkált a papírjára. 
- Nézze - mély levegőt vettem, kihorgásztam a telefonomat a zsebemből és a férfi elé toltam. - Látja? Ő Rowan. Valamivel több mint három hónap múlva leszünk együtt egy éve. Sajnos nem volt könnyű az elmúlt időszak. Sokat veszekedtünk és én nem mindig voltam ott neki, hogy segítsek. Ez a lány most az életéért küzd és mellette kell lennem, hogy támogassam. Értse meg sosem bocsátom meg magamnak, ha elmegy és én nem voltam vele. Szeretem őt és sosem tudnám bántani. 
Lassan rám nézett az idős férfi. 
- Nem engedhetem el együtt érzésből - csóválta meg a fejét, majd felállt és kisétált a helységből.  
Nem akartam semmi mást csak Ro mellett lenni, fogni a kezét és elmondani neki, hogy vele vagyok, hogy van miért kitartania. De ahelyett, hogy a kórházban lettem volna a rendőrségen ücsörögtem. Arra gondoltam honnan szedhették, hogy én lőttem meg őt. Azt sem tudtam, hogy honnan volt Ro-nak pisztolya, sem azt, hogy mi történhetett vele, hogy meg akart halni. 
Nem értem. 
Az ajtó hirtelen kivágódott és a már ismerős úrral ezúttal két másik is jött. Felhúztak a székről. Karjaimat a hátam mögött megbilincselték és erőszakosan lökdöstek ki a kis szobából a a folyosóra. Nem ellenkeztem, nem volt már erőm. Engedtem, hogy rongybaba módjára ráncigáljanak ide-oda. 
A folyosó végén egy hatalmas üveg ajtó volt, mely az utcára nyílt. Rajongók kis csoportja állt és tekintetükkel engem kerestek. Egyszerre kiabálta, nem lehetett kivenni, hogy micsodát, de amikor megláttak csendben maradtak. Arcuk csalódottságot tükrözött. 
De hát nem én tettem!
Lehajtottam a fejemet, inkább nem néztem tovább a kint ácsorgó lányok szomorú arcát. 
- Hihetetlen, hogy egy ilyen emberért rajong az én lányom is - szólalt meg a hátam mögött valamelyik rendőr. - Undorító. 
Már nem érdekelt, hogy ki és mit mondott rám csak véget akartam vetni annak a rémálomnak amiben már hetek óta élek. 
Talán az élet így büntet engem. A halállal és a fájdalommal. Nem figyeltem oda Perrie-re sem, sokat veszekedtünk és amikor szüksége lett volna rám akkor is csak civódtam vele. Aztán a makacsságom miatt elveszítettem.
És az élet újra elmarasztal, mert a legelején kihasználtam Rowan-t. Túl akartam lépni feleségem halálán, de ezzel Ro-nak csak fájdalmat okoztam. Ugyan úgy veszekedtem vele is és most ugyan az a büntetésem.
Bár visszacsinálhatnék mindent. 
Még az előzőnél is kisebb helységbe vezettek. Azt mondák addig itt maradok míg nem tisztázzák a nevemet. Levették a bilincseket, majd nem sokkal később rám zárták az ajtót.
Körbe néztem a szobában. Az üres, szürke falakról helyenként már lekopott a festék. Csak egy asztal és egy szék volt a szobában, valamint egy lámpa. Az apró ablakok előtt vasrácsok sorakoztak.
Az idő előrehaladtával egyre elkeseredettebb lettem és visszatértek a múlt démonjai. Hangjukkal az őrületbe kergettek.
- Bűnös! Miattad történt minden! Gyilkos! - harsogták egyszerre. - Megölted!
Térdre ereszkedtem. Kezeimet a füleimre szorítottam, de még így is hallottam őket.
- Hazudtok! - kiabáltam. - Nem fog meghalni! Őt nem engedem el!
Hiába harcoltam a szörnyetegek ellen. Ők újra és újra belém martak, a földre tiportak és kezdtem elhinni, hogy Rowan miattam fog meghalni.
- Elég! - fájdalommal teli kiáltásom tölti be a teret. - Mikor lesz már végre vége?
Rémisztő gondolataim támadtak. Ha Roawn el menekülhetett, én miért ne tehetném meg? Ő önző módon, senkire sem gondolva eldobna magától mindent és megfutamodna. Hát akkor én miért ne tegyem? Annyiszor gondoltam már mások érzéseire. Próbáltam megfelelni, erősnek és legyőzhetetlennek mutatni magamat, de belefáradtam.
Talán mostanra már senki sincs, akiért megérné színészkednem, játszanom a nagy popsztárt vagy sérthetetlennek mutatni magam. Ő úgy döntött nem akar tovább élni, ezzel eldobva magától engem is, mindent, amit neki adtam.
Az összes érintés, az összes csók még mindig ott égett ajkaimon. Képzeletemben apró teste az enyémhez simult, bársonyos kezeivel cirógatott.
A vágy szinte égetett. Epekedtem egy végső csókért, mielőtt még én is azt tenném, amit kedvesem, de tudtam az lehetetlen. Csupán emlékeimet felidézve érezhettem puha ajkait az enyéimen.
- Tedd meg! Tedd meg! - buzdítanak hangosan a körülöttem lévő lidércek.
Egy pillanatig engedek nekik, de az az egy pillanat is elég lehet mindenre. 

2014. szeptember 19., péntek

Új Blog

Sziasztok! 
Most még nem egy új résszel, hanem egy új bloggal jelentkezem. Remélem, hogy tetszeni fog :) 
 Az új blogot elérhetitek itt: Mad

Puszi: Vanessa